Virágos kertben egy kislány lépeget,
aranyszínű dús haja copfban befonva,
göndör szőke fürjein ott virul az élet,
lágy szellő simogatva összeborzolja.

Fodros fehér ruhácskája  meglibben,
ahogy a napfény szikrákat szórva,
két kicsi kezéből pöttyös labdáját
mosolygó arccal a magasba dobja.

Száll a labda száll, halk kacaj kíséri,
önfeledten, édes gyermek játékával,
pillangók röpködnek léptei nyomán,
színesen pompázó ezüstös szárnnyal.

Zümmögnek a méhek nektárt keresve,
oda repülnek a cseresznyefára,
s a kislány elmerülten nézi őket,
ahogy elszállnak, messze a világba.

Anyjához szalad a szőke tündérke,
ki illatos piros cseresznyét szed neki,
kicsi kezében maroknyi gyümölccsel
elszaladva, újra labdáját keresi.

Száll a labda száll, fel a magasba,
repülve suhan, mint a gondolat,
kislány szájában a ropogós cseresznye
egyszer csak torkán megakad.

Elgurult a labda, szél vitte messze,
a levegő fogytán, a szó elakad,
csak a néma csend sötét éje marad,
s az élet múlása, mi könnyeket fakaszt.

 
Ma egy angyallal több van fenn az égben,
ki labdájával a mennyben mosolyog,
fénylő két szeméből, bár kialudt az élet,
legszebb csillagként az éjben ott ragyog.