Ma megint sírtam, könnyes a két szemem,
talán a múló idő, vagy a sors, mi végtelen,
hozza ki belőlem az elszunnyadt vágyakat,
hogy újult erejével megrázhassa vállamat,
s Én elhalkuló zokogással lehajtom fejem,
ne lássa senki, hogy mennyit könnyezem.
Az öregség gondolata gyengíti a szívemet,
vagy a fojtó, üres magány, miben elveszek?
Mi ez hát, hogy nem tudok harcolni ellene,
s legyőzi büszkeségem, pedig erő kellene,
hogy megmutassam magamnak nem félek,
akkor sem, ha sárba tapossák az emlékek,
a valaha meglévő érzést, s női mivoltomat,
miben akad némi szerény erény, de fojtogat
a keserűség mellyel körbezár és  összefog,
nem észlelve a múlt nyomát, mi megkopott,
mert a tudat lassanként elhagyja a testemet,
s nem marad csak egy délibáb, mit kergetek.
Csak a szív dobban egyre jobban, de elhalkul,
ha bánat éri, bűnnel sértik, hol a szó is jajdul,
s elnyomva a jövő útját más irányba fordul.
 .