Miért hisszük azt, hogy mi vagyunk a rosszak,
miért vagyunk rabjai a könyörtelen sorsnak?
Talán mert nincs ember ki elhinné azt nekünk,
mennyi érzést adunk és mennyire szeretünk.
Csak mi sírunk titkon, száz könnyes éjszakán,
magányosan szemlesütve zokogunk óraszám,
mert nincs vigasz, s nem tudja azt senki más,
milyen az, ha elveszítjük a hitet az álmodást.
Mi hívjuk vissza megtörten a boldog napokat,
emlékek közt kutatgatunk, hol látunk arcokat,
kik mosolyogva néznek a fényképről vissza,
szemünkben újabb könnycseppeket csalva,
mert hiába jönnek éjekre, felváltva nappalok,
nem olvad szívünkből az érzés, mi megfagyott.