Magasba szöktek a tenger hullámai,
tajtékzó hűs habjuk az egekig ért,
csak a kőszikla állt ott merev tartással,
kinyújtott kézként, mely áldást remélt.

 
Ezer apró kavics csillant meg a vízben,
szivárvány színük fényben ragyogó,
gyémántként szikrázott a tenger tetején,
bársony tapintásuk csókra csábító.

A szerelem szigetén boldog párok jártak,
kezükben kövek, aprók és nagyok,
de nem lelték könnyen azt a legszebb éket,
amit Aphrodíté szívalakban hagyott. 

 
Ott voltam Én is, kerestem, kutattam,
reménykedtem szerencsés vagyok,
s meglelem majd egyszer amiért mentem,
azt a szívalakú szerencse csillagot.

 
Sokáig néztem a partmenti homokot,
közben a vízben Aphrodítét láttam,
ahogy kiemelkedett a tenger habjaiból,
s Én szótlanul megkövülten álltam.

Ezt a jelenséget álomképnek véltem,
mint egy csalóka tovatűnő lidérc,
de lenézve a földre, egy apró fehér kőszív,
reményt nyújtott az elveszített hitért.

Azt mondták a boldogság rám fog találni,
mert az Istenek a szigeten is szerettek,
s megszépülve a csodás fehér kőtől, egyszer
meg fogom találni az igazi szerelmet.