Vén tölgyfa lombja alatt egy kopott kis padon,
régi csókból font színes álmunk még visszavár,
s ahogy a tájat körülöleli a csend, úgy várok Én is,
hogy az eltűnt érzések jéggé dermedt szikráiból,
felépítsem a múltat, s a jövőt, mi még nekem jár.
Lábunk alatt  elsárguló avart taposunk a földbe ,
vele a régi életünket, mi tőlünk fényévekre száll,
s az áthatoló izzó napfény a sűrű lombok mögött,
talán egy válaszra, s a visszajáró szerelemre vár.
Az őszi szél némán jajdul megfakult szívünkben,
nincs már vágy, s boldogság, mi két karjába zár,
csak semmivé vált reményeink utolsó hajszálai,
melyben a szívünk kapaszkodik, míg az óra jár.
Voltak igaz vágyaim, s volt álmom, miről hittem,
hogy a szeretethez nem kell, csak egy kézfogás,
mely őrzi a  szépet életünkben, ha nem engedjük
szorítását két kezünknek, életünk akárhogy is fáj.