Lábam alatt ezernyi, apró falevél zizzen,
zokog az ősz, siratja a fákat,
s én csak várlak a régi megszokott helyen,
hol először adtam lángot a vágynak.
Azt ígérted eljössz, s nem hagysz el többé,
féltve őrzött hitem el nem engeded,
s ahogy az érlelő nyár követi a hideg telet,
újult erővel majd ismét szeretsz.
Mellettem búsul a magány, kevert színt fest
a lassan alkonyuló, kietlen tájra,
s én, lehajtott fejjel, megtörten hallgatok,
mint útszélen hagyott nincstelen árva.
Várni kell, mert várni jó, ha jön, az akit hívtál,
kiért érdemes még élni újabb napokat,
de ha mégsem érkezik meg, erőd is fogytán, 
akkor se veszítsd el a legszebb álmodat.