Meghajlott az ősz dereka, már csak botladozik,
megroggyant lábain, az idő jókat nevet, foltos,
tarkaruhás, görnyedő vállán, álmosan bóbiskol,
mint egy kicsi gyermek anyja ölében, a fázós
kikelet.
Az út szélén a sok fűszál, még fejet hajt előtte,
mélyzöld szára, itt ott már aranyszínben réved,
de esténként, ha beleveszik a sűrű sötét éjbe,
kihűlt nyomán nem látni, hogy valaha éltette,
a vad természet.
Dér lepi a fákat, a szél letépi az ágat, s levelei
földre hullva hidegtől vacognak, csak a tél az,
mi sajnálja őket, jeges öleléssel, hótól duzzadt
paplanával betakarja, s vigyázza majd álmaikat
a takaró alatt.