de felszínén már őszi eső permetje szitál, s ahogy a hűs habok hullámokká válnak, kavicsként sodorják a szökni indult vágyat. Viharverte falombokon, apró száraz ágak őrzik majd emlékét a szívek dallamának. Tavasszal a fa rügyet hajt, ismét élni kezd, a nap elűzi maga mellől a gonosz felleget, s akkor aranyszikráiból én is fényt kapok, talán simogató sugarától boldog maradok.
