Nem tudom
Nem tudom, de ma már nem csillog a tükröm,
homályos a kép ami visszanéz, az arcomon búvó ráncoktól, úgy megöregedtem, csak egy megsárgult, szürke, régi Én az egész, a virágok sem nyílnak az elhagyatott kertben, egy két gólyahír még, ami ott gubbaszt, s a zöldben pompázó mezőn csak a tarló látszik, mely a föld mélyében régen kiszáradva, csak egy rakás maszlag, valahogy másabb a csend is, burkolt páncéljában elalszik az idő, s a síri sötétségben lanyhulni látszik, a régen, célért és álomért küzdeni képes, töretlen hit, erő, furcsa gondolatok, napokon, éjeken, mikor az ember elmélázik sok buta kérdésen, mire nem kap választ, mert nem látja értelmét, a tovatűnt tegnapnak, elsuhant a nyárral, s azóta örökös foglya lett, rabja a mának.
|
|