Ahogy idősödöm, már észreveszem
a legparányibb bogarat mi él,
elvarázsol a patak menti szomorúfűz,
mely ezer emlékről mesél.
Meghitten elnézem a madarak röptét,
ahogy sebesen szállnak,
harcolva az életükért, mit a halál, oly
sokszor hátba támad.
Számolom a tavaszt magam mögött,
ami az évekkel megkopott,
s amit az idő, a szétfoszló pokrócában,
ráncával egyenként foltozott.
Keresem az életem megannyi titkait,
mit nem fedeztem fel soha,
de valahol, egy porosodó rejtett zugban,
még ott lehet a nyoma.
Minden kis fűszálat külön megcsodálok,
ami a lábam alatt hajlik,
s ahogy a harmatot kezemmel letörlöm,
ujjaimon a cseppje ott aranylik.