Azt mondják élni kell, hogy szép ez a világ,
s közben hátba szúrnak, ahol senki sem lát,
azt mondják higgyek, mert hinnem, azt kell,
s mégis galád alakok ölelnek, karolnak fel,


mert mindig volt, van és lesz, ki földbe tapos,
megszid és torol, mert hiszi, hogy  ő, az okos,
és láncával hadonászva forró vasként ütlegel,
közben méltóságával, mindig előttem menetel,

s húz magával, mint egy darab emberi csonkot,
vonyítva a félelemtől, mitől az elme is bomlott,
de minél jobban ver, én annál vadabb leszek,
harcolok és védekezem, még tart ez a rettenet,

 
és küzdök majd ellene egy utolsó reménnyel,
de tőrbe csal, hurkot köt nyakamban, kezével,
mert a gonosz ember, úgy ölel, mint ha kedvelne,
közben gyilkos szeme megöl, arcomba nevetve.