Én, látom az arcotokat, ahogy a sós könnyek
vájatot rónak minden egyes ráncra,
látom a pillantást, mikor ezerszer odanéz,
az ajtóban a zárra,
látom, hogy megfürödve, ünneplőben álltok,
terített asztalnál zsebkendőt szorítva, valakire
vártok,
mert titkon remélitek, ma eljön, ki még soha,
s a kilincset lenyomva, angyalként feltűnik
várva várt mosolya,
mert mindig van, lesz ember, ki elhiszi és tudja,
milyen nehéz, ha az öregkornak, csak magány
lesz a jussa,
s milyen szomorú várni, mindig mindig várni,
az izzó kályha melegénél a forró tűz mellett is,
dideregve fázni,
s tudják, hogy a szeretet majd lángot lehel abba,
ki ezt a kérész életét is, rég, a múlt nyomában
hagyta.