Néha elrévedek emberi sorsokon, sokszor fáj, mikor az arcokon a fájdalmat látom, s ahogy a tehetetlenség kudarcot szül, csak azt sajnálom, milyen parányi pont vagyok, ezen az elferdült világon. Néha megsimogatnám a magányos kezeket, csak egy percre, hogy vigaszt is találjon, s felszárítanám a párás, könnyes tekintetet, ne tűnjön el mindörökre a reményért esdeklő, ködbe suhant álom.
