Éjfekete ruhájában gyászol ma a hold, hulló könnyeivel siratja a napot, időtlen idők óta titkolta az érzést, hogy szereti, s ezért viszonzást, tőle sosem kapott. Ma felvette a legszebb ezüst ruháját, bozontos haját laposra fésülte, tengernyi csillagból szőtt virágcsokrát háta mögé rejtve, lovagi bájjal a nap elé tette. A fennhéjázó izzó korong gúnyosan legyintett, nevetve figyelte, hogy fogy el a hold el egy reggel, nem maradva belőle, csak az égből lehullott szürke színű pernye.
