Nézd, sötét az éj. Megvetem ágyam, te, ülj ide
mellém- mesélj. Súgd majd újra fülembe, mit
ezerszer elmondtál. –Szeretlek!- Ne félj!
Mondd! Mi örökre együtt, csak ketten, s míg
szavad tudatomig eljut majd csendben, csitul
a lelket tépő veszély. Ölelj szorosabban. Látod
félek, amit vétek, kezedben már sohasem éled.
Ne ítélj, ha a szavak némaságba burkolózva
bezárkóznak ajtóm mögé és lelkem köré, mert
nem szándékos harc ez, csak egy megsebzett
madár, mely elhullva szárny törötten földre esik,
s ha mégis repülne, megszokott módján messze
suhanva az ég felé, ugyanolyan sebesen már
sohasem száll, s a többi madár, nem kímélve létét,
maguktól messzire elkergeti.

2008.01.29