Mondd miért bántalak ha a szavak nekem is
fájnak, s miért gyötröm magam a semmiért,
miközben láthatatlan árnyak darabokra tépik
a bennünk rejlő vágyat?
Félek, hogy egyszer túlságosan teret adok, a
kétkedő szavak kusza fonalát formáló vádak
hamis játékának és elveszítelek. Miért van ez?
Tán sohasem érted. Nincs magyarázat.
Annyi szépet adsz nekem, s én visszaélek vele,
még többet akarok, mohón keresem a pillanatot,
hogy ízekre szedjem életednek azt a képét,
mit magam alkotok.
Néha elgondolkodok. Önmarcangolás ez, mi
ellenem van, s lassan őrületbe kerget, hiába
múlnak a percek, el nem enged. Lassan felemészt
és az álom után jön, a keserű ébredés.

2008.02.06