Kergettek, én futottam, szerettek-hagytam,
majd lassan a szóból kimaradt a betű, fáradt
lett a hang, a simogató dallam.
Már kopott képeken villan fel a múlt, mihez
a tékozló idő, durván hozzá nyúlt,
s a vele született bűnök, a holt keservek,
útszéli koldusként új otthont kerestek.
Szalmaláng szerelmeim kérészként éltek, nem
maradtak belőle csak kifacsart emlékek,
s ahogy bódító fényei, szűrt homályba értek,
kérges fává változtak, mit viharszelek téptek.
Fáj így ez az élet.
Szívem hangos lüktetése valóságra ébreszt,
hideg lépteivel utat tör az éji sötétségnek. 
Szemem dermedt pillantással a távolba réved,
s valahol a messzeségből, elfojtott könnyekkel,
még egyszer visszanézek. 

 2008.02.09