Lassan apad erőd, úgy miként a jelen, mely gúzsba kötött
hurokkal nyakad köré fonja rideg valóságát: nem enged,
egyre szorítja a kötelet, s hiába várod a jót tárt karokkal,
pillád sem mozdul a rossz álomban, mely fekete éjként
omlik rád, és kicsalja szemedből a sós, forró könnyeket.
Szabad akaratból kiszáradt kút leszel, de a forrást töretlenül
mindig keresed, egyedül mégsem megy, mert nem találod
a könyörtelenül cseppekre hulló, lázzá vált hitedet.
Érzed fejed felett az elszálló időt, mely páncélfalakat emel
köréd, gyógyíthatatlan, égető sebbel szoborként körbe vesz,
s míg meggörnyedve viszed a kereszted, - fájdalomtól eltorzult
arccal s éledő kétségek között - mardosó kínnal rémképek
gyötrenek. Közeleg a vég, de sorsod súlyát egyre csak cipeled,
hiába égeti hátad ostorcsapás, lábaid megroggyannak, de
fejed akkor is felemeled. Előre nézel homályos jövődet
kutatva, kapaszkodsz a tönkbe, mely korhadt gyökeret
eresztett: de hiába fogod erősen két kezeddel, lombja már
elszáradt, és régen lehullajtotta azt az utolsó, elsárgult levelet

2008.02.15