Kopott kis pad mellett, avar lepte lábnyomok,
még emléket őriznek, mit itt hagyott a nyár.
A lombok alatt is ott áll az a fészek, miből régen
messze szállt egy álomfecskepár.
Köröttem a folyó vize ugyanúgy sodródik,
néha hullámot vet tajtékos habja, néha csendes,
mint az ölelésed, ahogy a vágyat, két karomba
hajtja.
A gyom közül kivillan néhány szál virág, a természet
ismét új életet kezd, s vele talán a szív is erőre kap, mely
ugyanolyan tűzzel ég- mint ahogy szeret.
Távolról dalt hoz a szél, talán valóság, talán képzelet;
oly mindegy, mert mindkettő bennem él, s az időemlékek
elém varázsolják ma is, a legszebb perceket. –
Úgy féltelek.
Már tudom, nélküled, mit veszíthetek.
Elnézem a járdaszegélyen a megtört repedéseket.
Érzem, ott állsz mellettem. -Lehunyom szemem.
Még élek- még éltetlek.

2008.04.01