Fekete rózsából font éjkoszorút hajamba a halál,
égő csalánlevéllel égette eltiport lelkemet.
S míg arcom barázdáit mély ránccá szántotta,
elrejtette szemeimben a bánatkönnyeket.
Bűnöm még ma is, egy nem gyógyuló sebhely,
jól látható heggel, melyből az évek során csak
durva forradás maradt. S ahogy szánakozva nézi
tétován az ember, megszólalni nem mer, mert torz
látványától megsemmisül az ébren lévő tudat.
Némulnak a szavak, betűkre oszlanak. Pillekönnyű
szárnyon a széllel tűnő álom, gyors lépteivel a
végtelen homályba- már messze elhalad.
Tépj szét élet darabokra! Aztán rakj össze újra! De
hagyd ki a fájdalmat, mely önérzetem sújtja, s akkor
talán elfogadom, hogy élni érdemes, de addig nem
hat meg szépséged- mert tőled szenvedek.

2008.05.10