Aranyló napívében csillámlik az alkony, bíborbársony köpönyegét magára teríti, s míg bóbiskolva szunnyadnak a felhők, tűzköddé vált villanással lángot lehel ki. Gyöngyszemével rápillant az elalvó tájra, szelíden öleli a selyemből font világot, s a homály szőtte álommezőn bandukolva, harmatcseppel hűti a tűzben izzó palástot.
