Anyám, mikor bölcsőmben ringattál
és felnéztél az égre, láttad azt a
csillagot, mely zúzott kőként kúszott
a lenn örvénylő mélybe?
Anyám, a te csillagod volt az, vagy az
enyém? Már nem tudom. Érzem, minden
újabb nappalon, elveszett álmaid
kísértnek fekete szárnyakon.
Te apám siratod, én a múltamat, s míg
ülünk egymás mellett hallgatag - könnyé
válnak a valaha hallott, távolról csendülő,
halkuló, szép szavak.
Mondd anyám, fáj még valakinek rút életem?
Én látom két szemeden az átélt rosszat, de te
mégis vigasztalsz engem, s mondod, hoznak
a napok ettől sokkal jobbat. Megtört szívedben
újra és újra felhangzik egy mondat. Apám szavai,
mit igaznak vélsz ma is, de számodra már holtak.
Apám mondta egyszer, ha jól emlékszem
akkor, mikor gyermekként felkapott, és
pajkos mosollyal feldobott a magasba, ahol
körülöleltek a fényből font csillagok.
- Vigyázz kicsi lányom, mert a ragyogás meg
téveszti életed, s ha majd ölelésre vágyik
bársony kis kezed, ne feledd el, csak azt szeresd,
kinek szemében felfedezed a csillagok mását,
ami ezer gyémántnál fényesebb.

2008.05.27