úgy jajdul énemben sikolyként a kétség - belevésődik ékként a fájdalom tűzpokla, miben a rohanó idő maró kínja él még. Befed ez a mélység… Kapaszkodnék, de nincs miért! Légváram eldőlt - nem maradt más, csak örökös láz - vétség, mi ellened, ellenem irányul, s mi bűnként hat ránk, mióta kihunyt belőlünk az a fojtó szalmaláng. Meghalt az érzés, nem köt hozzád semmi, nyomorult kutya lettem, ki két kezedből nem kap többé enni…
