Életem mától kiásott kútba rejtem.
Sárból gyúrt vályog lesz otthonom.
Mocsár lesz a hazám-hol az átok ölel, míg
az áldás könnyeit véremmel mocskolom..
Mától szótlan lesz a száj, nem beszél,
nem kiabál. Hallgat, mint elszunyadó táj,
s emlék egy pókhálós sarokban, hol csak
a kín nézi a bűnt, ami fáj, ha törött
üvegként hull darabokra- és sebezve
az érzést, tőrszúrásként szívébe talál.
Adj szánalmat, gyere értem halál!
Ma rongyokba tekerem a jövőm, magas
szirtről a semmibe dobom, hadd hulljon
vele a létem- így nem ég többé eltorzult
könnycsepp arcomon, ha feladom.
Ma megöl a fájdalom, s tudom, a meghitt
dallamon, üres fejű kotta vagyok, mely
fars hangként tűnik el- egy véges hajnalon.
Magam okolom-hitvány emberré válok,
ki szélhozott boldogságát egy röpke percre
útjára engedi-megtörve- szabadon.

2008.06.14