Kemény aszfalt zúzta szilánkká a fejed,
s nem emeltek fel a földről segítő kész
kezek.
Végső halálhörgésedbe tested beleremeg,
ahogy felállni próbálsz törött lábaiddal,
könnyel telik szemed.
Már langyos eső simít, lelkedre is csepeg,
enyhíti a fájdalmadat, amíg letérdelek.
Gyere kutyám- hajtsd ölembe fejed!
Emeld rám még egyszer égszín tekinteted.
S meséld el nekem hová visz az út, mely
a végtelenhez érve csillagokat gyújt?
Hová rejted el pillantásodat, mit emberi
kezek késbe mártottak?
Pajkos kutya voltál, régen játszottak veled,
most, hogy vén lettél, messze kergettek.
Tányérodról ételed, már madarak eszik, míg
lelked tépett darabjait árnyak ölelik.
Csendmagányod ajtaján bekopog egy szív,
minden éjjel megsimogat, szárnyalásra hív.
S ha az éj leplei betakarnak téged, puha, fehér
csontokról- álmodj kutyám, kérlek.

2008.06.29