Mikor az elmúlás szivárványhídján
értem jön a fény, s érzem végleg,
elhagyni készül az utolsó remény,
ölelj át szorosan, ringass kicsikét,
mint anya, gyermekét, mikor útra
kész.
Hangod bársonya puha takaró lesz,
újra felmelegíti a jéghideg kezet,
s ha érzem, eljön az utolsó pillanat,
szemedben nézve vigaszt keresek.
Ott szeretnék megpihenni erős
karjaidban. Szorosan hozzád bújva,
úgy, mint akkor rég, mikor könnyezve
sírtunk, mert úgy tudtunk szeretni,
s égő szenvedélyünk a szívünkig elért.
Emlékszel? Álmodtunk a nyárról?
Az első kézfogásról. Mikor életre kelt
egy színes álomkép. S mi boldogan
szárnyaltunk, a vég nélküli percben,
hol csókjait kínálta a megtestesült szép.
Lassan álomra hajtom elnehezült fejem.
Tudom, könnyezel- de ne sokáig zokogj-
Engedj kedvesem. Emelt fővel megyek,
s neked ragyogok, ott az éji csillagokban
hová érkezem.

2008.09.01