Halkan kattan az ajtózár, s a magány csendbe fúl.
Egy egész világnyi sötétség jégszobámra hull.
Rég vetetlen ágyamban még katonás a rend.
Csak a szívdobbanás hallik, hogy lézeng odabent.

 
Rád gondolok! Futnék hozzád esőverte éjjel.
Lágy szavakat kergetnék egy néma jelbeszéddel.
De tudom, nem jössz el, s én hiába is várlak.
Csak az ezüsthold tükre lesz, amiben majd látlak.

 
Nem kérem, hogy mindig gyere, csak néha ölelj át!
Mikor bús dallamok lepik el a kopott zongorát.
Mikor szélvihar tombol kinn, mely őszlevelet sodor,
s a párkányon megzizzen egy száraz levélbokor.

 
Mikor magányos éjszakákon sós könnyeket nyelek.
S a rosszul hangzott mondatokra sincs már jó felelet.
Akkor se hagyd, hogy árny bolyongjon ágyamon.
S kispárnámon ringatózzon a jól megismert fájdalom.

 
Mikor az összefont kéz kinyújtva is távolinak tűnik.
S a megtört fényű emlékeket sötét árnyak űzik:
Gyere el hozzám! Érezzem karjaid - magabiztos hely:
mely felszárítja könnyeim, ha éppen sírni kell.

2008.10.03