Szeretem azt
Szeretem azt, mikor egyszerűen szeretsz.
A zajos világ rideg árnyaitól menekülve a melegség felé- csak úgy szavak nélkül- Vállamra hajtod a fejed. Szeretem benned a ritmust, ami lázba hoz, felpezsdítve a vért, mely forrón lüktet. Szeretem a simogatást, a véletlen csókokat, mely lehűt, ha az éj, nyár melegtől fülledt. Szeretem a hallgatást, mikor az elsuhanó fák megbújt levelében nesztelenül piheg, s az ágak kérgeiben tavaszt idézve előbukkan hamvasan, mint egy őszibarack gerezd. Szeretem az illatod, mely mindennél nemesebb, s azt a megtört hajszálat, mely ott lapul a széken, mint egy elbújt óvodás, aki épp álmot kergetett. Szeretem a mosolyod, ami évezredes magányban megtanított arra, hogyan kell szeretni. Szeretem azt a megremegő szívet, mely száz fok fordulatot vesz, ha közelébe érek, s minek a terében oly jó érzés meg lenni. Szeretem a mindent, ami általad naponta körülvesz, megszépítve életem hátralévő napjait, melyben a szerelem érzése ábrándokkal teli újholddá varázsolt, bűbájt és csodát tesz. Szeretem az egész lényed, ami szelíd jóságával, s önzetlen hitével a halálból kimentett. Szeretem a szenvedélyt, a gyöngéd ölelést, miért élni tudok, s amiért szeretlek.
2008.09.20
|
|