Ajkamra olvadsz, mint a hamvas arcú élet.
Mikor ölelésre hívja a szelíd nyári szél.
S míg ecsetjével festi a színes álomképet;
Álmatag szemében gyöngyöt sír az éj.

 
Mesékből lépnek ki az angyalarcú képek.
Parázsszárnyon suhan el az átölelő fény.
Megcsillanó szemében láng szítja a szépet,
s tűzköddé válik az égő szenvedély.

 
Meghitt néma kézfogástól tiszta lesz a lélek.
Gyémántszívvé forrja az elszálló időt.
S a jövő kitárt karjaiban belesimult féltés;
Csendjével őrzi, a mosolyból font erőt.

2008.10.11