Még ott áll az iskola a megszokott helyen.
Még kóbor szív dalol egy régi dallamon.
De távolabbról nézve csendes már az élet.
Pára csapódik le az őszi alkonyon.

 
Mosolyarcú diákévek sokszor visszajárnak,
mezítlábas gyermekként a végtelen mezőn.
S ahogy vígan majszoljuk a zsíros kenyeret,
lágy hajlatú dombokon, magas hegytetőn.

 

Miénk még a virágos rét, a napban hajló búza.
A végtelen dús erdő, s a hegyi patakok.
Csilingelő, csengő mesén ébred még a holnap.
S álomszárnyon repülnek a táltos nappalok.

 
Tudom, sokan vannak, kik más úton járnak.
Kiknek máshogy ragyognak az éji csillagok.
De velünk maradnak, s mi sohasem feledjük;
Örökifjú szívünkből a nyári illatot.