Én mindig beleálmodtalak a néma éjszakákba.
Nekem te voltál az átjáró ég és föld között,
S mikor vágyvihar dúlt bennem léthiányodért,
A megremegő sóhajárny is fénybe öltözött.

 
Én hinni tudtam azt, hogy megáll majd az idő.
Mikor egymást átölelve könnyet lélegzünk,
S túlcsorduló életünk meseszárnyon szárnyal;
Ha összezárult ujjainkkal, szívből szeretünk.

 
Én egyszerűen akarlak, s te egyszerűen akarsz.
Nem kívánunk többet, mit nyújtani tudunk…
Mert mindent megkapunk a fellobbanó lángtól;
Melynek tüzében egyszer porrá hamvadunk.

2008.11.19