Arcomra simítom a hangfoszlányokat. Tenyerembe rejtem a gondolatodat, Hogyha álomváram földig lerombolják, Szép szavakkal építsem a romos falakat.
Tükröt ragyog írásod legbelsőbb énemben, Gyöngyfényétől csillog könnyező szemem. Mosolyodtól újra szép lesz képzeletvilágom, Melyben érző vallomásod belerejthetem.
Zárt világ csendjét halk dallamra váltom, Ritmusától megáll majd a végtelen idő. S megfáradt jövőmben erős lesz a holnap; Mert élénkülő tudat lesz a lassuló erő.
