HITETLEN IMA KARÁCSONY UTÁN
 
 
Két fiam felnőtt. Körülöttem
néhány száz vers: ennyi egy élet.
Uram! Nekem nem adtál útipénzt,
hogy miből kezdjek, miből éljek.
Nem őriztem meg, nem herdáltam,
mert a semmi is több volt nálam,
csak létem léte volt ajándék,
de már attól is úgy megválnék...
nekem nem érték, másnak nem teher,
a semmi lábánál hever...
Ennél több volna nagyra vágyni
érdemtelenül, vagy akármi,
ami célt ad, reményt, vagy vak hitet…
azt is minek, azt is kinek?
A gyertyák lassan már kihunynak,
mit mondhatnék annak az úrnak,
aki szétfoszlott már a semmiben,
akár gyermekkorom, hitem...
Hát megteremtem újra itt magamban,
hogy ne magam vádoljam szakadatlan:
legyen, akire öklöt rázzak,
kire ráfogjam a világnak
tenger hibáját, tűnt reményét,
s ne bárányként várjam a végét.