Gyorsuló időben
Az évek futnak, súlyosan, dobogva, én is gyorsulva süllyedek a multba. Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem, de mégis, néha már úgy képzelem, hogy e világ az én világom: napom, holdam, és csillagom... virágom... s ha meghalok nem marad semmi: velem együtt tűnik el valamennyi... Persze magam is nevetek e képen, volt már hasonló naiv tévedésem, hát nem tudom, küzdjek-e ellene vagy inkább megnyugodni kellene, nem tűnődni, mi vár a nagy egészre, a világra, melynek nem leszek része.
|
|