Eliszkolt oly hamar tőlem a víg tavasz,
kimondott szavak, mik kedvesek a fülnek,
a vágyak, az álmok, mind - hamar kihűltek.
Futottak, mint erdejéből űzött vadak,

utánuk csak a bús, csendes magány maradt;
s a zakatoló, dübörgő hétköznapok,
a kusza betűk, a rímtelen mondatok
jöttek velem szemben, mint bús koldus csapat.

Pedig dalolnám - ha lenne - boldogságom,
vidám dalt zengenék én, víg pacsirtaként,
szavaim izzón szelné a vad szenvedély,
s az, forrón sütne át tüzes trombitákon;

de szomorúságot rejtenek az álmok,
felhős már rég a reményekkel teli ég,
s mikor a hervadást hozza felém a szél -
imádsággá halkul csendes zokogásom.

2008. augusztus 24.