Néha a lét oly fájón sajog, és vérzik, Ordítanál, de csak halkan suttog ajkad, Hiába kiáltanál, senki sem érti, Egyedül, vergődve talál rád a hajnal.
Fáradtan reméled, eljön még a kiút, Van, aki meghallgat, s aki kezét nyújtja, De a remény elveszett, az ábránd hiú, Párnádra reszkető, bús sóhajok hullnak.
Eltűntek az égről a fénylő csillagok, Hamvadó lángjuk a múlton némán mereng, Az élet szépsége elfutott, itt hagyott, Még az elképzelt jövő is – bután - nevet.
