Látom, ahogy a természet lassan felébred, s a fényes nap hosszú szempilláit nyitogatva – lustán feléled. Hunyorgó arany szemétől mosoly szikra lobban-, az álomittas tájon boldogan lépked, s szíve nagyot dobban. Apró virágok nyílnak léptei nyomán, s lágyan csillog a fény gyöngyöző, gyűrött homlokán. Ölében kavargó vad vizek rohannak végtelen - aztán az idő fenyvesében elbújnak hirtelen. Majd-, megtörik a jég a sugarak súlya alatt, és a madarak trillázásától kísérve végre - kisüt a nap.
