Az idő, mint a vad folyó oly gyorsan rohan, És messze futnak a gyötrőn kínzó álmok, De a szívekben a szerelem – forrón lángra lobban, S tüzet gyújt a tövisekkel teli vágyon. A borús gondolat is vadul menekül, De a fájdalom falai alatt – Melyek emlékekből vannak kirakva – Még azért le-leül. A boldogság ösvényén törtet a szerelem, És a lelkek megfáradt tengerén, Helyet kér magának szüntelen. Tőr, zúz, pusztít a mindenség terén - Hogy végre rátaláljon az érzelmek egén.
