A múló idő siet, s mindent eltemet,
Szíved átkarolja a magány szárnya,
Szorosan öleli fájó, bús lelkedet,
Rajta ül, vidám táncát most nem járja.

A fájdalom szele űzi és kergeti,
Körülötted mindent kacagva rombol,
Elfeledett álmokat lassan pergeti,
Fájón lüktet, s szívedben vadul tombol.

Néha megáll, akkor nevetve rád tekint,
Majd aprócska reményt hagyva elrohan,
Forró vigasztaló csókja búcsút int,

S útjára indul dalolva, boldogan.
Ha randevúd véle rosszul sikerül,
Ne félj - az ég feletted mindig kiderül!

2006. július 3.