Az éjszaka fekete szárnyait űzi a hajnal, S én vergődve fekszem gyűrött arccal. Szemem sarkában ül a mély ránc, Az álmatlansággal - ez az igazi tánc.
Erősen átöleli testem gyenge mezejét, És hiába kel a nap – nem veszti erejét. Arcomon képez fakó, szürke ködöt, De mire tükörbe néztem, gyorsan megszökött.
