Lelkemben a bús gondolat lustán kavarog, Utat tör magának tekergős utakon, Gyötrő útja egyre gyorsabb, zavarosabb, Kedve ettől rosszabb, sokkal harapósabb,
Az emlékek is sikoltva menekülnek, És a bús gondolat szárnyán elmerülnek, De végül könnyezve engednek új teret, E magányos, egyedüli élet felett.
Csak az apró remény fénye színezi meg, Ezt a szeretni akaró, nyughatatlan szívet. Ajkaimra forró csókot hint, a varázs, És végre megérint a boldogság-parázs.
