Testem már nem fiatal, nagyon elfáradt, S befészkelte magát szívembe a bánat. Itt ül, pöffeszkedőn, gúnyosan, merészen, S lelkembe belevág tövéig egészen.
Már bizonytalan vagyok, nyugalmat várok. De a bús kérő hang, nem jön ki a számon. A béke, boldogság most itt bent haldokol, Ám a vidámság még utána bandukol.
Rám dől a bánat, és itt marad a teste, Mert eljön, és meglátogat minden este, Talán holnap, ha jön – hoz egy kis nyugalmat, És kezébe veszi végre a hatalmat.
