Régi éned a vággyal már messze jár,
Vígan, szabadon, a szürke ég felett,
Ám ajkáról egy szomorú, lágy dal száll,
Fejed felett lebeg és búsan nevet.
Homlokodon hervadtan néznek a ráncok,
De ragyog szemed apró gyöngyharmata,
S a kelő napot bár fényesnek látod,
De leült fejedre már a múlt hava.
Nevetésedtől nem zajos az éjjel,
Hervadozó lelked is - lám másfele néz,
Egykor szép álmaid, a múlt tépi széjjel,
És lassan feléd nyúl - a fekete kéz.
Egy sötét világból üzenetet hoz,
Aztán elvisz magával - s magához vonz.
2006. május 09.