A bánat hangja nem mindig hallható,
De ha rád talál - bíz szorosan ölel,
S betakar, mint egy nagy, durva takaró,
Melegséget nem találsz távol - s közel.
Éj leple alatt oson a szobádba,
S bár az égen, csillagok fénye ragyog,
Szomorúságot lop a szürke homályba,
Hogy vadul beléd marjon - és te hagyod.
Lépte nyomán, szemedben könnycsepp libben,
Ami lassan - elindul gyűrött arcodon,
De földet érve fájdalmasan szisszen,
Ám kezedet fogja - s kísér utadon.
Bár a rengetegben néha eltévedsz,
De hidd el, szem elől - soha nem téveszt!
2006. május 10.