Sötétben ülök most a bús magánnyal,
És szemem könnyes félelembe merül,
Éneklek a fájdalom szomorú dalával,
Ami már oly rég a szívemen megül.

Számolom a keserű kínkönnyeket,
Melyek nem tűnnek el - sohase messzi,
Hívnám vissza a vidám, színes éveket,
De helyére kezét az üresség teszi.

Sötétbe vesznek a bánatsikolyok,
És a végtelen tér magával ragad,
Bár sírva, hangosan, riadtan kiáltok,

Félek, a boldogtalanság mégis marad.
Ám mosolyt küld arcomra az első napsugár,
S fülembe súgja - a boldogság, már itt vár.

2006. május 17.