Éjszaka viaskodott velem az álom,
De a falról régi képed nevetett rám,
Hozzád utam, elvesztettem s nem találom,
Pedig szívem ma is titkon - még téged vár.

Lelkemben a megsárgult képek - kopognak,
Üvöltve sikolt a társ nélküli magány,
Gyöngyöző, bús könnyei némán potyognak,
Szívemnek sivár és fény nélküli falán.

Üres lett immár s szomorú az életem,
Útja rögös, sötét, fénytelen és néma,
Már nem is az enyém, mégis szép nekem,
Bár, a búbánat - felette lebeg néha.

Két szemem riadtan keresi a múltat,
Mely az utamon kísér, és búsan zenél,
Várom, hátha egy kis boldogsághoz juttat,
Hisz képeim közt a falon – ott él a remény.

2006. június 19.