Sírva borul rád a sötét hajnal,
Megöltek mindent a múló évek,
S Te hiába állsz ott kivont karddal,
A vágy is befulladt, meghalt – vége.

Magány ül már rég az őszi tájon,
Hervadtan néz, búsul a szerelem,
Nézel utána keserűn, vágyon,
Hátha megszán - de nem jön kegyelem.

Csókja méreg, mégis keserédes,
A szerelemkoporsó fogva tart,
A megváltó sors nem üzen érted,
S így egy életen át a fogja vagy.

Szállj szerelem! Ki tudja, meddig élsz?
Szívedben pislog, füstölög a múlt,
S bár tudod eljött, itt van rég a vég,
Vársz - hátha egyszer ismét lángra gyújt.


2006. augusztus 28.