Engem már meggyötört, megkínzott az élet,
Arcomat is gyűrött, mély, bús ránc fedi,
Néha a boldogság még magához kéret,
S nevető szemét - ismét rajtam feledi.

Bár eljárt a lábam pár hosszú táncot,
Szívem tüze elhamvadt és kiégett,
De kezem örömmel köt még virágot,
S rajongva nézi szemem, a vidéket.

Hidd el! Hiába leszek csúf és öreg,
Akkor is vígan, nevetve szól majd a dal,
Dúlhat a vad szél, vagy vihar is jöhet,

De érzem - már költőként hull rám a hant.
Bár versem gyengén és halkan szól csupán,
Érzem, hogy életem - nem múlt el bután!

2006. augusztus 14.