Az érzelmek viharában vágyaid gyorsan repülnek,
Lágy szellők karjai ölelnek, szerelmesen, némán,
Majd hirtelen értelmét vesztve, elmerülnek,
S te az elmúlt életeden merengsz töprengve, mélán.

Zaklatott, kósza felhők között tovasodródsz,
S bár lépteid alatt a szél halkan zenél, muzsikál,
Ám sötét magányodból - nem nagyon oldódsz,
Pedig kapudban már a boldogság be-bekukucskál.

De lassan kitárod szíved sóhajokkal teli kis ajtaját,
S szerelem öltözteti ragyogó fénybe az arcod,
Két gyönyörű, hosszú copfba fonod dús haját,
És megnyered a magánnyal szemben a harcod.

2006. 02. 05.