Már nagyon lassan ébred a nyárvégi nap, És bíbor őszbe hajlanak immár a fák, A száraz talaj sárga avarruhát kap, S fáradt kézzel, szomorkásan integet a nyár.
De azért itt-ott vígan, dalolva arat, Bár a nap nem tűz, haloványan néz - dereng, S a fátyolfelhős hajnali kék ég alatt, Csak szégyenlősen, szemlesütve ül, s mereng.
Halkan üzen, suttog a szürke, esős ősz, Már itt csoszog és hozná a ködös reggelt, Utána a tél fehér köpenyében jő, Hosszú álmából - lassan ő is felkel.
